DAMJANOVICH SÁNDOR
(Mátészalka, 1936. január 24. – Debrecen, 2017. június 5.)
Egyetemi tanulmányait a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végezte 1954 és 1960 között. Ezt követően a DOTE Kórélettani Intézetében végzett oktató és tudományos munkát Kesztyűs Lóránd és Szilágyi Tibor professzorok vezetésével, miközben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán 3 évet fizika szakon hallgatott. Érdeklődése előbb az enzimek hatásmechanizmusa felé fordult, majd csehszlovákiai és norvégiai tanulmányútjairól hazatérve kutatómunkája a molekuláris biofizika felé irányult. Mint egyetemi adjunktus 1968-ban megbízást kapott az Orvosi Fizikai Intézet vezetésére, amelyet 1969-ben Biofizikai Intézetté alakított át már egyetemi docensként. Az intézetben intenzíven fejlesztette mind az oktatási, mind a tudományos munkát. E tevékenységének elismeréseként 1972-ben az intézet igazgatójává és egyetemi tanárrá nevezték ki. A DOTE, majd a DE OEC Biofizikai Intézetét, később az intézet kibővülésével a Biofizikai és Sejtbiológiai Intézetet 2001-ig vezette.
Az orvostudományok kandidátusa fokozatot 1968-ban, a biológiai tudományok doktora címet 1976-ban nyerte el. A Magyar Tudományos Akadémia 1982-ben levelező, majd 1990-ben rendes tagjai közé választotta. Az Európai Molekuláris Biológiai Társaság (EMBO) 1995-ben választotta tagjává. Az MTA Biológiai Osztályának 1987 és 1990 között osztályelnök-helyettese, 2002 és 2008 között elnöke, és az MTA elnökség tagja volt. Elnöke volt az MTA Biofizikai Bizottságának, alelnöke, majd 1993-tól tiszteletbeli elnöke a Magyar Biofizikai Társaságnak. 1993 és 1996 között az Európai Biofizikai Társaságok szövetségének alelnöke, majd további 3 évig a Végrehajtó Bizottság tagja volt. A DOTE-n tudományszervezői tevékenységet 1974–1980 és 1986–90 között, mint tudományos rektorhelyettes fejtett ki.
Számos külföldi tanulmányútja közül meghatározó volt a Nobel-díjas Manfred Eigen professzortól elnyert ösztöndíj, amellyel 1973-tól három évet a világhírű Tom Jovin részlegében töltött a Max Planck Institut für Biophysikalische Chemie-ben. Ezen kollaboráció gyümölcse volt az első magyar atomerő mikroszkópiás labor létrehozása is. 1983-ban egy évet töltött az Egyesült Államokban, mialatt a sejtfelszíni receptorok általa leírt nem véletlenszerű eloszlását tanulmányozta Thomas Waldmann professzorral. Egyik amerikai tanulmányútja során megismerkedett Mack Fulwylerrel, a sejtszorter feltalálójával. Ennek volt köszönhető, hogy valamennyi kelet-európai ország közül Magyarországon, Debrecenben létesült az első áramlási citometriás központ. Mindig figyelmet fordított arra, hogy az általa kialakított tudományos együttműködések az intézet és munkatársai számára hosszú távú lehetőségeket jelentsenek.
1976-ban a Solvay konferenciára a Nobel-díjas Prigogine hívta meg a Somogyi Bélával közösen kidolgozott matematikai enzimmodellje megvitatására.
Damjanovich professzor az Európai Közösség brüsszeli tudományos központ, valamint a Finn Tudományos Akadémia tudományos szakértője volt. Társszerkesztője volt a European Biophysical Journalnak és a Cytometry-nek. Publikációs tevékenységét 222 közleménye, 5500-as idézettsége, 38-as Hirsch indexe és 530-as impakt faktora jelzi.
Tudományos, tudomány- és oktatásszervezési tevékenységének máig érezhető, hosszú távú hatásai vannak, melyet az intézet munkatársai által elnyert tíz MTA doktori fokozat és nyolc professzori cím is bizonyít. Szintén az ő kezdeményezésére született meg a biofizika egyetemi oktatás jelenlegi országos tankönyve, amely magyar, német és angol nyelven is megjelent. Sikeres pályafutását számtalan díj¬jal ismerték el: pl. Went emlékérem (1990), Szent-Györgyi Albert-díj (1995), Széchenyi-díj (1997), Szilárd Leó Professzori Díj (2000), Akadémiai Aranyérem (2013).